Jeles

Jó meleg van itt, a kandallóban lobog a tűz, a lángok meghitt fényeket varázsolnak a fal mentén sorakozó könyvespolcokra. Az asztalon karos gyertyatartókban sudár oszlopok, fejükön hajlékony lángbalerinák. A tölgyfa padlón egy nagy medvebőr, mely üvegszemeivel a hintaszékben ringatódzó, pokróccal takart, olvasó öregembert bámulta…
Valaha ellenfelek voltak… egy régi hideg télen harcot vívtak… komoly kemény harcot… A túlélésről szólt az a harc, nagyon le voltak gyöngülve mindketten, sehol semmi ennivaló nem volt… nem volt más választásuk: a nyertes túléli, a vesztes meghal, és ha nem harcolnak mind a ketten veszítenek. Nem haragudtak akkor se egymásra, bár utána egy kicsit neheztelt, de azóta ez elmúlt, végül is ő se nagyon tett volna másképp…
Lassan, nagyon lassan új hang vegyül a tűz pattogásához, majd elhal… Az öregember ölében vastag, bőrkötésű könyv fekszik, amiben most lapoz egyet. A lap furcsán, mereven fordul, mintha nem is papír lenne… Az asztalon egy ólomkristály pohár, benne aranyló nedű, most ez után nyúl, nézegeti a lángokat a boron keresztül, majd lassan elkortyintja, és megszólal:
– Elfogyott a borom! Sikerült valamire jutnia?
Ezek szerint még valaki van a szobában és valóban!
Az ablak mellett egy furcsa szerkezetre feszített könyv van, előtte egy olvasóállvány, mely két oldalán vastag gyertyák égnek. Az állványon papír, rajta egyre terjedő tintamező: egy ifjú vékony, sötét ruhás férfi szántja sebesen, tollának sercegése teljesen beleolvadt a szoba hangjaiba.
Most abba hagyja az írást.
– Igen, Uram! – válaszolja.
– Akkor jöjjön, ne várasson sokáig egy öregembert, kinek élte, mint az ellobbanó gyertyaláng… – A férfi hangja pátosszal teli volt, ez enyhén zavarta is az ifjút… de a legjobban az zavarta, ahogy hirtelen elhalt…
– Sajnos rossz hírem van. – lépett a papírjait rendezgetve az asztalhoz.
– Rossz hír? – az öregember hangja a végletekig emelkedett – Halljuk csak azokat a rossz híreket!
Az ifjú mély zavarba jött, de azért belevágott.
– Első ránézésre egy középkori kódexről van szó, amit alátámaszt a kötés, valamint a gót textúrás szöveg is. A kötés alapján Magyarországi eredetű, valószínűleg a debreceni nyomdában készülhetett… de ennek ellentmondani látszik a pergamen anyaga, ugyanis az az ókori Pergamonra jellemző technikával készült, természetesen palimpszeszt is lehetne, de a kitörölt írásnak nem látni nyomait, viszont retusálást felfedezhetünk az anyagban, méghozzá a legmodernebb irányzatoknak megfelelőt, de furcsa, hogy a szövegben nem látszik törés a retusált részeknél…
A gót textúra is alátámasztaná a középkori eredetet, de a kódex nyelve meglepő módon angol, és eddig nem volt tudomásunk gót textúrás angol nyelvű kódexről! A nyelvezete könnyen érthető, és amennyire meg tudom állapítani, helyesírási hibák is csak elvétve fordulnak elő benne, a mai angol helyesírás szerint… De a legfurcsább az utolsó öt sor, amit sehogy se sikerült semmilyen nyelvvel se beazonosítani… Mindezek alapján azt kell mondanom, hogy ez egy XX. századi igen durva hamisítvány!
– Az utolsó öt sort nem érti? – kérdezte az öreg – Nem lehet az valamilyen kód? Próbálja csak minden ötödik betűt olvasni!
A fiatalember visszatért a kódexhez és lassan silabizálta…
– Töltsön magának egy pohár bort!?… – hitetlenkedve olvasta ki.
– Az ajtótól balra a bárszekrényben talál poharat és bort is… Hozzon nekem is!… És az indexét is kérném…